Egy szezon margójára

Először is meg kell említenünk, hogy ennyire kiegyensúlyozott, kőkemény, szoros csatákat hozó bajnokságot régen láttunk. Főként igaz ez a rájátszásra, ahol négyből három párharc csak a legutolsó, hetedik mérkőzésen dőlt el – ebből egy a hosszabbítás utolsó percében, egy pedig mindössze egyetlen gólos különbséggel. Nagy öröm ez, hiszen ettől telnek meg a lelátók, az izgalom, a szoros meccsek adrenalingőzös hangulata az a plusz, ami a sportértékhez hozzá tud tenni. Amikor kétezer ember fojtja vissza a lélegzetét egy szólónál, hogy egyként ugorjanak fel, ha rezzen a háló, amikor szurkolók százai biztatják a csapatot hosszú perceken keresztül torkuk szakadtából, hetedik játékosként egy-egy hullámvölgynél, vagy amikor egy győztes büntetőpárbaj végén felrobban a csarnok és egyként örülünk a sikernek. 

 

Rég nem látott érdeklődés mellett zajlott a rájátszás: Dunaújvárosban is tömött lelátók fogadták a lilákat, Újpesten pedig tízéves rekord dőlt meg a nézőszámok tekintetében. Már ez egy óriási hozadéka ennek a szezonnak.

 

Meg persze az, hogy újra hajtós, brusztolós, utolsó leheletig küzdő Acélbikákat láthattunk a jégen, akik például kétgólos hátrányból felállva hárítottak meccslabdát otthon a hatodik mérkőzésen. A negyeddöntőben nyújtott teljesítmény az, amire közhelyesen azt szokták mondani: “így ki lehet kapni”. Persze nem örülünk neki, és amikor 57 másodperccel a hosszabbítás vége előtt Ropret zseniális lövésével véget ért a menetelés közel sem voltunk ennyire pozitívak – de néhány nap távlatából visszatekintve igenis büszkék lehetünk. 

 

Adott volt egy szlovén és magyar válogatottakkal bőven teletűzdelt Újpest, akinek a kerete jóval mélyebb volt, mint a miénk. Három helyezéssel végeztek előttünk a tabellán – még ha ez pontok tekintetében nem is volt olyan óriási szakadék. Ennek ellenére a mieink megfogták a munka nehezebb végét és kíméletlenül megleptek mindenkit egy idegenbeli majd hazai sikerrel. A 9-4-es idegenbeli pofon aztán visszahúzott mindenkit a realitás talajára – bár ott is inkább egyéni, s főleg könnyen elkerülhető hibákkal hagytuk lélegzethez jutni az UTE-t. Jött egy újabb hihetetlenül szoros, 2-3-as otthoni zakó, majd egy szintén egygólos újpesti győzelem. Ezután következett a már említett hazai büntetőkkel elért DAB siker, majd a hosszabbításban hideg zuhanyként a nyakunkba zúduló vereség.

 

Örülünk, örülünk, hogy tisztesen helytálltunk, de azért egy kicsit keserű is a szánk íze. Lehetne itt a lilák mélyebb keretéről, és a jobb fizikális állapotáról hozsannázni, ugyanakkor mégis úgy érezzük, hogy ebben a párharcban benne volt a továbbjutás. Ha csak egy kicsit kevesebb könnyű, elkerülhető gólt engedtünk volna az ellenfélnek, meg persze, ha egy kicsit több szerencse áll mellénk… Na de tudjuk: “ha”-val nem kezdünk mondatot sportok esetén. 

 

A nagy kérdés most az, hogy mennyire sikerül egyben tartani a gárdát, hiszen mint mondtuk is: rég láttunk ennyire harcos és ütőképes Acélbikákat a jégen. Mi mindenesetre köszönjük, hogy szívüket-lelküket kitették a csapatért és a szurkolókért a srácok – gyönyörű emlékekkel búcsúzhatunk a szezontól. S természetesen köszönjük a szurkolóinknak is, hogy fáradtságot és energiát nem kímélve támogatták a csapatot, Újpesten nem egyszer hazai hangulatot teremtettek, itthon pedig rég nem látott létszámban töltötték fel a csarnokot. 

 

Öt hosszú hónap és újra jégre lép a DAB – addig is szorítsunk a magyar válogatottért áprilisban, s reménykedjünk, hogy ugyanilyen harapós, hajtós, szerethető csapatunk lesz a következő idényben is!

 

Szép volt, fiúk!