Jó példa akarok lenni a játékosoknak!

Antti “Upi” Karhula, a DAB finn vezetőedzője nyilatkozott filozófiáról, mentalitásról és arról, hogy miért fontos, hogy a csapat edzője is kétszer járjon edzeni egy nap!

– Játékosként sokfelé megfordult, de edzőként ez az első külföldi állomása. Hogy tetszik?

Antti Karhula: – Nagyon! Természetesen más itt dolgozni, mint Finnországban. Mivel otthon nagyon jó az edzői oktatási rendszer, ezért mindenképpen ott akartam kezdeni az edzői karrieremet. Azt szerettem volna, hogy legyen egy stabil, jól felépített finn hátterem, el akartam jutni egy bizonyos szintre, ahonnan már magabiztosan tudtam más országba igazolni. Tavaly éreztem azt, hogy itt az ideje váltani. A finn másodosztályban nem volt számomra sokkal több újdonság, azt gondolom, hogy ott már nem nagyon tudtam volna tanulni, ezért kellett egy új lépcsőfokra lépnem. Az edzői karrierem során mindig törekedtem erre: az utánpótlás nevelésben kezdtem, három évig dolgoztam a legfiatalabbaktól az U16-os korosztályig, aztán ugyanabban a klubban az U20-as csapattal kezdtem dolgozni. Ezt is három évig csináltam, és akkor is azt éreztem, hogy új impulzusra van szükségem, ekkor mentem a finn harmadosztályba, ahonnan első évben sikerült feljebb jutni a csapattal. Ezután kezdtünk együtt dolgozni Märt Eerme-vel – és hogy őszinte legyek, akkor kellett volna nekem is távoznom, amikor Märt elment a csapattól. Már akkor azt éreztem, hogy nem nagyon tudok fejlődni abban a közegben. Visszatérve az alapkérdéshez: nagyon örülök, hogy itt vagyok most, ez egy új kihívás számomra és egy lehetőség arra, hogy tanuljak, megtapasztaljak egy – számomra – új hokikultúrát.

– Nyilvánvalóan nagyon korai még ez a kérdés: mi a véleménye a csapatról?

A. K.: – Azt gondolom, hogy jó arányban vannak a csapatban a külföldiek, a helyiek és a fiatalok. Jó a hangulat az öltözőben, a munkamorál is általában a helyén van – egy-két kisebb hullámvölgy nem meglepő, hiszen elég nagy terhelést kaptak a srácok az első hetekben. Az eddigi mérkőzéseinken úgy játszottunk, ahogy játszani akarunk a szezonban is, azt láttam a jégen, amit az edzéseken is gyakorolunk. Természetesen mindig gondolnunk kell arra, hogy mennyire erőltethetjük meg a játékosokat, mennyire hozhatunk be újdonságokat a taktikai elemek közé, mert érezni lehet a fiúkon, ha túl sokat akarunk egyszerre, ilyenkor egyet hátra kell lépni. Mivel még nem ismerjük teljesen a játékosokat, ezért minden nap tanulunk róluk valami újat – jégkorongozóként és magánemberként egyaránt. Ami nagyon pozitív, hogy a játékosok keményen akarnak dolgozni minden edzésen, és itt újra előjön az, hogy figyelnünk kell az egyensúlyra, mert ha túl sok új dolgot tanítunk, akkor ezek az újdonságok ott lebegnek majd a fejekben, ami miatt romolhat a koncentráció, csökkenhet a színvonal. Azt szeretnénk elérni, hogy ne kelljen semmin gondolkozni attól a pillanattól, hogy a korcsolya a jéghez ér, minden ösztönszerűen történjen.

– Mi az edzői filozófiája?

A. K.: – A legfontosabb, hogy ha nem dolgozol keményen, nem teszed bele a száz százalékot, akkor nincs értelme csinálni. Én támadó gondolkodású vagyok, játékosként is az voltam, edzőként is az maradtam. Úgy gondolom, hogy a támadójátékot sokkal nehezebb tanítani, mint a védekezőt. Ha szét kéne választani, akkor véleményem szerint a támadáshoz kell a technikás, ügyes kéz és az agy, a védekezéshez pedig a kemény munka és a szív.  

– Ez a mentalitás az oka, hogy ilyen jó formában van fizikálisan?

A. K.: – Sok köze van hozzá, igen. Jó példa akarok lenni a játékosoknak. Mindennap edzek a konditeremben, sokszor kétszer egy nap, egészségesen étkezem, igyekszem eleget aludni. A saját testemet használom arra, hogy kipróbáljam azokat a dolgokat, amiket utána megkövetelek a játékosoktól is. Minden konditermi edzést megcsináltam korábban, tehát tudom, hogy milyen. Ha a játékosok elkezdenek panaszkodni, hogy “ez túl nehéz” vagy “ez túl sok”, akkor nyugodtan mondhatom, hogy elmehetnek melegebb éghajlatra. Ha én 42 évesen meg tudtam csinálni két héttel ezelőtt, akkor jobb, ha befejezik a panaszkodást és elkezdik csinálni a gyakorlatot. Edzésprogramot csinálni nagyon könnyű, de ha nem próbálod ki a programot, akkor nem is tudod, hogy igazából milyen. Épp ezért, ahogy mondtam, én minden egyes programot magamon tesztelek. A jégkorong a fizikális irányba tart: gyorsabbnak, erősebbnek, jobb állóképességűnek kell lenned. Jobb sportolóvá kell válni, mert az ellenfelek is gyorsabbak, erősebbek, nagyobbak lesznek. Ha valaki nem tart ezzel lépést, akkor könnyen kieshet a játékból.

– Említette, hogy dolgozott korábban Märt Eerme másodedzővel Finnországban és az észt válogatott mellett is. Hogy megy a közös munka?

A. K.: – Kiválóan! Két nagyon jó évet töltöttünk együtt Finnországban, az észt válogatott után. Nagyon jól ismerjük egymást, szinte azt mondhatom, hogy szavak nélkül is megértjük a másikat. Ez sokat számít, emellett pedig nagyon jól kijövünk: hasonló értékrendünk van az életben, és ami még fontosabb, Märt tudja, hogy hogyan gondolkozom a jégkoronggal kapcsolatosan. Ez nagyon megkönnyíti a közös munkát. Megbízom benne, sokszor van, hogy ő külön dolgozik a hátvédekkel, és sosincs bennem kétely, hogy eleget dolgoznak-e, jól csinálják-e a feladatokat. Ha egy új másodedzővel kell együtt dolgozni, akit nem ismersz, akkor először vele kell átvenni mindent, meg kell ismerni és el kell jutni a bizalomig is. Szerencsére mi már ezen rég túl vagyunk.

– Részt vett a külföldi játékosok kiválasztásában?

A. K.: – Mióta aláírtam a szerződésemet, azóta a legtöbb időmet a játékosok utáni kutatással töltöttem. Minden egyes játékos hátterét ellenőriztem, rengeteg ismerőst hívtam fel, kérdezősködtem utánuk, milyen emberek a jégen és azon kívül, milyen személyiségük van. És bár rengeteg idő elment ezzel, úgy érzem, hogy érdemes volt vele foglalkozni, mert jó srácokat sikerült leigazolni. Jó csapatjátékosokat kerestünk, akik megértik a játékot, igazi profi mentalitású sportolók, akik tudják, hogy mi kell ahhoz, hogy magas szinten tudjanak játszani. Fontos volt, hogy a pályafutásuk “grafikonján” a nyíl felfelé haladjon – tehát nem kiöregedett, levezetni érkező hokisokat kerestünk. Jonas Westerling talán az egyetlen, aki egy kicsit idősebb, de őt mindenképpen meg akartuk szerezni, hogy mindennapos példa legyen a többiek előtt. 36 éves, de mindenre képes, amire a többiek és rettenetesen keményen dolgozik. Természetesen azt nem tudom, hogy a légiósok gólkirályok lesznek-e ebben a ligában, de az biztos, hogy összességében remekül teljesítenek majd. A lényeg, hogy a csapatot segítsék – az egyén csak a második helyen lehet a fontossági listán.

– Valószínűleg Finnországból nem hallott túl sokat a magyar jégkorongról…

A. K.: – Az A-csoportos feljutásokon kívül valóban nem sokat hallottam a magyar hokiról. A nyár folyamán három Erste Ligás meccset láttam a YouTube-on. Kettő DAB mérkőzés volt, egyet pedig Jabornik igazolása kapcsán néztem meg, mivel látni akartam, milyen a jégen. Ebben a mostani időszakban annyira elfoglaltak vagyunk, hogy nem volt időnk ellátogatni más csapatok mérkőzéseire. Persze online követem az eredményeket, néha az összefoglalókat is meg tudom nézni, de még mindig nagy kérdőjel számomra a liga – és valószínűleg az is marad addig, amíg nem indul el a szezon. Amit eddig láttam, az nagyon tetszik, mindenre készen kell majd állnunk a szezon kezdetére. Finnországban, főleg a másodosztályban nagyjából minden csapatnál régen bejáratott edzők dolgoznak még régebben bejáratott játékstílussal. Ha négy hét múlva játszol valakivel idegenben, akkor tudod, hogy mire kell számítanod. Azt gondolom, hogy ez itt másképp lesz.

– Mi a legnagyobb különbség egy finn és egy magyar csapat között?

A. K.: – A finn jégkorong szerintem minden egyes nemzet hokijától különbözik, mert nagyon rendezett rendszere van. Az előző kérdésnél is erre igyekeztem célozni, hogy kiismerhető a jégkorong, előre lehet tudni, hogy melyik csapat mit fog játszani, mivel nagyon erős csapatidentitások alakultak ki, évek óta ugyanabban a rendszerben játszanak a klubok. Ennek köszönhetően egy kicsit könnyű is készülni, tudjuk, hogy az ellenfelek mit akarnak a jégen véghez vinni, és nagyjából meg lehet mondani, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk. Ez a legnagyobb különbség a világ más jégkorong nemzeteihez képest – és ez egy olyan dolog, amit én nem annyira kedveltem. Néha átcsap ez abba, hogy túl rendezett lesz a bajnokság, az edzők félnek kipróbálni új dolgokat. Szerencsére az utóbbi időben kezd megnyílni a finn hoki is. A játékosok továbbra is kiválóak, technikásak – hasonlóan, mint például Svédországban. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy fiatal kortól kezdve óriási hangsúlyt kap a technikai képzés. Épp ezért nagyszerű, hogy Märt tanítja a fiatalokat, akinek óriási tapasztalata van ebben, mert ezt a technikai tudást, a korongkezelést, a korcsolyázást csak fiatalkorban lehet igazán elsajátítani. Azért erős a finn jégkorong program, mert óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy az utánpótlásnevelés a lehető legmagasabb szinten tudjon működni. Lényegében minden csapat minden egyes játékosa ugyanazt a programot követi, ami, ahogy már említettem, nagyon hangsúlyosan támaszkodik a technikai tudás mélyítésére – ezért van ennyi jó játékos. Semmi értelme addig taktikai és strukturális edzéseket tartani, amíg a játékosoknak nincs meg a technikai tudása. Amikor 2-2-re áll egy mérkőzés a harmadik harmad vége előtt kevéssel, akkor sokszor egyéni megmozdulások döntenek: valaki a technikai tudása miatt például nyer egy másodperc extra időt, belövi a győztes gólt és eldönti a mérkőzést. A legtöbb esetben ezek a döntő momentumok a technikásabb játékosoknak köszönhetőek. Persze nem ismerem a magyar utánpótlás nevelést, de azt mondanám, hogy a fiatalok technikai oktatása nagyban hozzájárul egy adott nemzet sikerességéhez jégkorongban.

– A végére egy “jégkorongmentes” kérdés: hogy tetszik Magyarország?

A. K.: – Egyszer meglátogattam már Budapestet, de itt Dunaújvárosban is igyekszem a lakás-konditerem-jégcsarnok háromszögön kívül is mozogni. Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor a mentalitás a lényeg. Nagyon sok helyen megfordultam játékosként és én mindenhol szerettem lenni – azt hiszem ez attitűd kérdése is. Ha úgy állsz hozzá, hogy egy jó helyen vagy, akkor általában úgy is érzed magad – és bár ebből adódóan nem is igazán számít, hogy hol vagyok éppen a világban, Magyarország eddig nagyon tetszik. Imádok enni, és a magyar konyha nagyon fogamra való!